Lotte ..feltépett sebek...
2017. 03. 31.

Még régebben, mikor a gimis élet gondtalan idősíkjában éltem, átéltem valami kegyetlenül fájdalmas borzalmat. Gimisként mindenki egyszerű, és rendkívül tudatlan. Mai napig emlékszem mi történt, szinte már mindenegyes és felejthető apró részletre. Akkor, egy bizonyos napon - új tanárunk érkezett. Egy új tanár, aki a rajz szaktantárgyat választotta magának. Az elődje nevét és küllemét teljesen elfelejtettem. De az övét egy életre nem fogom ki űzni az emlékezetemből. Az olvasó közönség kedvéért, a külső vonatkozásokat egy szebb formába csomagolom. De a tartalom ugyanolyan értéktelen marad.
Belépett, és határozott magabiztossággal még velem is elhitette, hogy jobb lesz mint az elődje. Kétségkívül az lett. Az elején mindenki próbálja megszakítani fontos kötelékét a bizonytalansággal és a gyanakvással. Először mindenki elfogult. Mondván: "egy esélyt megérdemel." Ezt a fatális hibát, mindenkinek el kell követnie. Hiszen ha nem tenné, hogy ébredne rá, a véres valóságra? Ez kezdettel fogva illúzió volt...a megjelenése, mely elegáns zakójával folyton azt ordította: "Én vagyok a ritka tudás és megjelenés minta Hercege!". A mosolya, amitől 50 méteres körzetben mindenki fehérneműje bő méretet vett fel. Egy vonzó szemfényvesztés, egy egyszerű rajztanár képében. A felismerés hosszabbra elnyúlott...akkor kezdett a gyanakvás ádáz fülbogara belefészkelni magát a fejembe, mikor már valóságos csapdába estem. De előtte már volt néhány megnyilvánulás, ami pontosan felüthette volna a gyanakvást...barátaim többsége elhitette velem dolgok jó oldalát. Holott a helyzet már ott elfajult, hogy kezdtem elhinni tanárunk töretlen énjét. Két hónapra rá, tanárunk szakkört hirdetett. Ami köztünk szólva, nem volt nagy meglepetést. A gond egyedül az volt, hogy a szoros többség helyett ezeken a szakkörökön a szolid kevés volt a megkövetelt. S ez a kevés is, az idő haladtával egyre kevesebb és kevesebb lett. Én magam is a szakkör tagjává váltam. Ekkor kezdtek feltámadni az első kételyeim. Miért ennyien vagyunk? Mi alapján döntött mellettünk? Miért úgy tanít meg minket rajzolni, hogy közvetlen testbeszédet vesz fel, miközben közel mellettünk ül?

Szakkörein az elvárhatóhoz mérten tevékenykedtem. Szép alkotásaim születtek. Egy nap a dicséret fényében, szokványosan leült mellém és ott osztotta meg véleményét. Erőlteljesen az én hiúságomat dédelgette, miközben "hangtalanul" figyelmemet lelankasztotta. S ami utána következett, az kifogástalanul ráébresztett ostobaságomra, ahogy arra is, hogy a teremben egyedül én vagyok a csapdábaesett áldozat szerepében. Lelki szemeim előtt ég, ahogy tanítóm, tudásom nevelője keze megemelkedik a levegőben. Majd egy könnyed mozdulattal az állam aláfog vele, mintha csak egy pohárral teli tányért tartana a kezében. Az érintésére egyetlen másodpercre megfagyott bennem vér, miközben tüdőmben megszakadt az fontos nyomóhatás, amit levegővételnek neveznek. Ennek a cselekvő képtelenségnek hamar meg lett a hátulütője. A túlzott magabiztosság tanáromban nagyobb cselekvés vágyat sarkalt. A keze, ami ezidáig az államat támasztotta, könnyeden siklott le a nyakamon. Már attól gyönyörteljes sóhaj szakadt fel a torkán, hogy ilyen hamvas tapintáson szelhette át az ujjait. Én továbbra is a mély döbbenet dermedt vermében vergődtem.
Úgy éreztem, mintha mindenegyes izmomon 60 kg kötegek lennének. Így egy apró mozgás is olyan nehézségű volt, mintha egy hangya akarna elhúzni egy 1 tonnás autót. Maga a helyzet, hogy tudva tudtam mi következik, még arra sem vett rá, hogy a szemébe nézzek. Egyenesen a falat bámultam. Annyi imát gondolatban elmormolva, amivel saját rekordomat állítottam fel. Tudtam jól, hogy tanárom vágyai jóval mélyebbre óhajtoznak és mohóbbak mint eddig bármikor. De a kezét nem vitte lejjebb. Gondoltban úgy hittem, talán azért haboz ennyire, mert nálam ment el pályafutása alatt a legmesszebbre. Vagy csak azért, mert belőlem pontosan kinézte azt a fajta következetlenséget, amitől a legjobban félt. Alapjáraton jól megtippelte. Abban a röpke hezitálásával álltam el székemtől, majd vér szemet meresztve néztem le a férfire, aki egy perccel ezelőtt úgy tekintett rám, ahogy nőre szentség-törés néznie! Egy szó nélkül kiviharzottam a teremből, és áldottam a sorsot, hogy nem állta utamat vagy egyáltalán nem akart fizikai erővel a terembe marasztalni.  
Akkor, azon a kegyetlen napon ráébredtem ön-ön hülyeségemre. Hogy mennyire a dics-fellegekbe emeltem egy olyan embert, aki mindenki szemében nem volt több csak egy ember. Nem több és nem kevesebb. Tudtam, hogy abban helyzetben a tanítóm már nem úgy nézett rám, mint egy tudásszomjú diákjára, hanem egy egyszerű, frissen vágott húsra. Onnantól kezdve előítéleteim szerte foszlottak, Mindennap keserű szájízzel ültem be az óráira. Már nem jártam az egyszemélyes szakkörére! Ez a burkolt undor, később számára is feltűnt. S ez hozta ki belőle a leggonoszabbat. Kiabált, ostorozott és minden telhetőt megtett, hogy a erős jellememen lyukat üssön. Hogy a gyengeségembe kapaszkodjon, s megtörtségemen uralkodjon. De nem engedtem meg neki. Épp ellenkezőleg, sokkal magabiztossá tett az ő jogos félelme. Mindenkinek elmondtam, miféle ember, és milyen aljas módszereket használ, hogy ifjú lányokat megtévesszen. Hogy mikre nem képes, csakhogy egy fiatal lányt szexuális tárgyává tegyen. Elmondtam. Elmondtam a szüleimnek, a barátaimnak és az igazgatóságnak. Nem léptek azonnal, ahogyan az várható volt a intézménytől ahova jártam. Lassan de biztosan, egyre hangosabb kiabálásokkal teli rajzórás szörnyűségeken túl, végül megkaptam amit akartam. Kicsapták. De ez, halvány rokonságban sincs a Happy End-el. Bármennyire is elszomorító, borzasztó vagy akár undort keltő, de pedofil tanárunkat, ironikus módon áthelyeztették egy általános iskolába. Ahol mondanom sem kell, még több gyámoltalan és tudatlan célpontjával találkozhat.

Múltam egy fekete szilánkja.

theme ©