Lotte [Breaking NEWS]
2013. 05. 31.

Nagyobb-kisebb fejlemények!
2013.05.30 ⊙▽⊙ Réges-régen írt bejegyzésemet megelőzve, gyorsan ledarálom, mi is fontos, esemélydús ami történt velem. De lényegében, alig tudok ilyet felmutatni. Az iskola megy, naná, hogy megy, pedig mégcsak egy hónap van hátra, amivel jól megkínoztatják a javítni vagy nem akaró diákokat!! (¬ ¬) Ezért évvégen, nem is tudok nagyszerű eredményeket felmutatni, sajnos... De mindenképp oda rakom magam, már csak a kitűzötlen céljaimért is! Nah mindegy (...)
(๑ っ ๑) Mostanság eléggé, nem túlzok, ha olyan hasonlattal jövők, hogy rám repültek a pasik, ahogy a méhek a virágra. Legnagyobb boldogságomra, épp a kisebb korosztály! Nah ennél, már nincs nagyobb önbecsülés romboló, nem igaz?! Valahol fel se tudom fogni, de talán jobb is ha nem akarom, milyen elvont, éretlen elméletek fordulhatnak meg az alig 15 éves srácok fejében. Úgy gondolom, a kutatással rossz helyen kopogtatnak, de ahogy az tudniillik, én nem vagyok befolyással a mai korosztállyal szemben. Ez az! Időközben, rájöttem, jó ezeket a Sherlock könyveket olvasni. Feletté érdekés és agyat beinditó effektusokat gyakorol rám, ami elsődleges célja egy jó könyvnek nyújtani az olvasó számára. De ez az én véleményem. Kedves Seungri barátommal most csúnyán összekaptam, és a tárgyilagos téma maradjon csak a kettőnk ügye, oks?! Így most, nem igen rohangálom keresztül érte a félországot, ha nem gond,...bocs. Habár az elmúlt napokat követően jó lelki és testi állapotra büszkélgethetek, mégis be kell hogy valljam, szörnyen unatkozok!! Próbálok több programot beilleszteni, az ironikusan is megtelt naptárocskámba, de valahogy mégsem sikerül. Mert folyton valami közbe jön, vagy elromlik, vagy visszamondják. Egyszóval...People, kéne egy kis Rel-time! (Relactions time)


(ヘ。ヘ) Talán az kiengesztelően hangzik, hogy könyvet ragadok a tétlen szabadidőmbe. Főleg a Sherlock iránti érdeklődésem bővült ki a könyvek tekintetében! Sir Arthur Conan Doyle író kezenyoma által írt SH könyvek lenyügözőek, zseniálisak és kincset érnek a mai változatokhoz képest. Sokkal minőségibb, ha valaki igazán beleakarja vetni magát a mi titkozatos, hidegvérű magánnyomozó életébe! ;) Valamint, ajánlom mindenkinek, a sorozatot is, ami mostani idő számításban a Viasat 3-an (Vasárnap/18.06) kerül adásba! (ΦωΦ)Remek hír, nemde?! :) Mindezek tetejében, még barátnőmet is megszoktattam a ténnyel, miszerint ez egy kihagyhatatlan sorozat az emberiség számára! Azonnal fan lett, és ezt nem is fél hiresztelni sem. Nem csoda...


(゜▼゜*)Hogy végre leállítsam az ujjam monoton írását, elöljáróban még leírom az összegzést a múlt napokkal kapcsolatban. Szóval, nem tudom, a legnagyobb téma iránt érdeklődve, hogy milyen bizonyítványra számítsak, de egy biztos, nem lesz valami kiemelkedő a családi körömben. El kell, hogy döntsem milyen barátom az, aki megérdemli, hogy a barátomnak nevezhessem. Ugyanakkor bátornak kell lennem, hogy az ifjú hodolóimat, más irányba tereljem! A nagy unalomban, valami értelmes mellett kell döntsek, ami jelenleg az olvasás és a rajz, mivel az barátaim javarészt 20 km körzetben nem fognak a kedverem szórakoztatni...A nyárra pontosan nem tervezek semmit. De gondolom ugyanaz lesz mint tavaly, persze egy kis nyári-munka fényében. Ahogy írtam, majd megbolondulók Sherlockért, és mindenért ami kapcsolatban áll vele! *-* Ennyi lett volna...Au-revoire! (^⊆^)
útóirat: "Rendben. Akkor most fogja be és gyújtson rá végre!"




Lotte Text from Sherlock #
2013. 05. 29.

ÚJ BEJÖVŐ ÜZENET!
Kérem, amennyiben élhetek az adodó alkalommal, akkor Pénteken várom a Net Café-ban. Legyen pontos! És ha lehet, Dr. Watson-nak ne említse a dolgot...
Ismétlem, ne várakoztasson meg!


S.H




Lotte •• I live in London (part 3)
2013. 05. 25.

Nyugtalan éjszakám, az elmút napokhoz képest, igen zavaros volt számomra. Folyton-folyvást csak a beköltözésen járt az eszem. Hol rossz és félő érzesék kavarogtak a fejembe, hol pedig kizáró okon jók is. Így kelletlenül, - mikor pontosan 6.00 órát ütött a elektorinkus kijelzőm, - muszáj volt felébredtem. Az ágyszélébe gyökerezve, nyújtottam meg az elhevert végtagjaimat, miközben magamra kaptam az ősöktől kapott selyem hálóingem. Egyedül a kávéfőző hivogató hangja nyugtatta meg a bennem zajló szélkapta viharokat. De a bűntudat, hogy idestova 2 hónapja akaszkodom a barátnőm lakásán, elnyomta a pillanatnyi megbékélésem a mai nappal kapcsolatban.
- Nem tudsz aludni? - kaptam az első reggelinél elhangzott érdeklődést barátnőmtől, Clairetől. Míg ő az ajtó fél-fájának segítségére támaszkodott, hogy talpon maradjon, ezalatt én még egy adag kavét tettem fel a részére.
- Hát...úgy látszik ma volt az utolsó éjszakám, hogy itt aludhattam.
- Csak nem?! - kerekedett ki egy kifejezésselteli meglepettség barátnőm arcán, miután örömtelien mosolyra fakadt egy öleléssel tártsítva.
- Tudtam, hogy sikerülni fog. Jaj, de jó Istenem!! - közölte nyíltan, empátiát kölcsönözve a baráti ölelésben.
- Mármint,...nem mintha nehezteltem volna rád, mert itt ragadtál a nyakamon!
- Tudom, hogy nem. - feleltem mielőbb a kimagyarázása tekintetében, kedvesen viccelődve.
- Nah és, kik laknak majd veled? - rohamos testkontrát váltva telepedett le az egyik székre, türelmesen kivárva amíg én a kávéját szerviroztam.
- Egy doktor Watson nevezetű férfival...
- Hű!! Legalább megsporlód a kórházba vezető útat! - fakadt ki kuncogva.
- És mindezek tetejében még katona is. - fokozva folytattam.
- Katona? Te aztán szerencsés vagy. - a kész kávét immár előkészítettem, mire végre helyetfoglaltam én is.
- Meg, van még egy pasas...valami Sherlock vagy ki.
- Sherlock? Valóban Sherlockot mondtál?

- Igen. Miért...talán - a kérdés abszolút felejhető volt számára, mert egy tized-másodperc alatt azonnal kitalálta azt.
- Naná, hogy ismerem! Olvassom annak a Watsonnak a blogját!
- De hiszen az imént említettem Watson-t, de akkor még nem fordultál ilyen érdeklődően a téma után.
- Persze, hogy nem. Mert én csak Sherlock Holmest ismerem. - kissé összezavart a bejelentésével, amit lapolgtava a kávé szürcsölésembe fojtottam.
- Jézus! És te velük fogsz élni!?
- Igen...de most már megrémít a gondolat. És ez miattad van!
- Én nem akarlak rémhírekkel megijeszteni. Nagyon is jó! Legalább be tudsz avatni a részletekbe, személyesen is.
- Asszed' kémkedni fogok majd utánuk?
- Egy szóval se mondtam. Csak azt hogy, lesz majd miről beszámolnod nekem. - ördögi vigyorát aligha tudtam volna nem figyelmen kivűl hagyni. Olyan veszedelmesre sikerült bennem kétyelt ébresztenie, hogy azonnal az elfogyasztott kávém után a hálószobámba vettem az irányt.
- Most mi az? - kétségbeesetten kiáltotta utánam.
- Készülnöm kell! - majd durcás tinidzsér módjára becsaptam az ajtót. Nah nem azért, mert igen megbotránykoztatott a reggeli beszélgetésünk. Nem, dehogy! Inkább az váltott ki belőlem kellő elégedetelenséget, hogy még a félénél se tartok a bepakolásomnak. Tehát, ideje volt gyors tempót váltva hozzálátni a dolognak. Több órát felölelő programom letudta után, most saját magam megjelenésen kellett fáradoznom. Nem akartam ismét elkövetni azt a hibát, hogy az alkalomhoz illetlen küllemet öltsek. Egy hétköznapi egyberészesnél maradtam, egy szolíd sminkkel párosítva. Voálá!
- Miya!! Itt a taxi! - közölte széles skálán Claire a mellettem lévő szobában. Akkor, mikor az utolsó dolgok kerültek elhelyezésre a táskámban.
- Megyek! - két bőrönd kellett ahhoz, hogy elhagyjam ezt a sokáig biztonságot és megélhetést nyújtott lakást. Mindentekintetben, többszörös hálával tartóztam ezért Clairenek, mint egy egyszerű köszönettel. Épphogy csak kigúrultam, a nedves aszfaltra, a hajnali dús pára miatt, mikor szívfacsarítóan legjobb barátnőm az ölésébe fogott. Jól tudtam, ez már a búcsú perce, de még koránt sem a véglegesé. Érezhetően levettem a következtetését, hogy egyszerre fájdalmas és örömteli a búcsúja. De nem tarthattam sokáig a hátamat a kényszerűlt ölelésben. Végül, beültem a taxiba, fájó szívvel az ablakból integetve. Mostanra már csak korai Londoni dúgok fájdították bennem még jobban az emlékeket. Mielőbb, sietve túl akartam lenni a hosszú odaúton, és beérkezni a hivatalos lakóhelyemre. Ugyanúgy foglalkoztatott az is, hogy vajon segítségemre lesz-e Watson, aki tegnap beígérte számomra önkényes segítségét a csomagjaimmal kapcsolatban. Természtesen reméltem, hogy Mrs. Hudson is meleg szívéllyességel fog köszönteni. Egyetlen kérdést, csak az a Sherlock nevezetű férfi személye vetett föl bennem. Vajon ő, hogy fog fogadni engem? Eltekintve attól, amit a régen ismert barátja állított nekem a kávéházban. Túlzásnak érzem, és valahol lehetetlennek, hogy ilyen jellemmel rendelkezzen valaki is. Mindössze húsz perc volt búcsúzásomtól a házhoz érni. Emiatt, bőkezűen meg kellett jutalmazzam a taxisofőrt. Dacára, hogy föltermes dúgokba keveredett velem ideje-fele jövet. A kigúrult pogyásszom, hideg tekintetetek váltott ki a járókelőekben. Lehetséges, csak egy pillantra megfordult a fejükben, hogy csak egy tű vagyok a szénakazalban? Attól függően, hogy jó vagy rossz értelembe. Mindenesetre, belátom, a rikitó naracssárga bőrönd nem volt túl jó választás a beköltözésem pillanatához. Viszont ez, még nem gátolt meg abban, hogy magabiztosan az ajtó elé álljak, egyidőben bekopogtatva az ajtón. A bentről kiszűrödő léptek, első benyomásra, Mrs. Hudsonra terelődtek, de ez azonnal megváltoztatta a megálapítást miután Dr. Watson nyitotta a bejáratot.
- Nahát! Amelia! Megérkezett? - arcán jóindulatú kedvesség jelent meg, ami egy agázata a szívelyes üdvözlésnek.
- Hívjon csak, Miyának, kérem. - tettem hozzá, elfogadhatatlan módon enyhén pirultan. Ugyanis, nem vagyok az könnyen megnyíló típus. Előtte mégis, sikerült megnyitnom a kapuimat.
- Rendben van, Miya. Akkor ne csak álldogáljon oda kint! Jöjjön! - invitált fokozottan tágra nyítva az ajtót.
- Várjon! Segítek! - termett váratlan gyorsasággal mögöttem, lovagiasan kezemből elvéve a böröndőket. Nagyon is díjaztam, az udvarias gesztust tőle. Ismét a házban éreztem leginkább otthon magamat. Mrs. Hudson a konyhából kinyiló ajtóban jelent meg, s kis vártatva úgy ölelt meg, mint a rég látott unokája egyikét. Én persze, újból elmosolyodtam, miután aggodóan a feltörekvő, csomagjaimmal küszködő John-ra szegeződött a tekintettem. Ahhoz túl elfoglalt testhelyzetben voltam, hogy segétkezet nyújtsak, mégis próbáltam együttérzően kifejezni:
- Segítsek?
- Nem-nem! Ha egy hadsereggel elbírtam, két börönd csaknem okozza a vesztemet. - majd ismét mosolyra fakadtam.
- Mondja, kedvesem! Evett idejövet? - kérdezte tőlem a kedves öreg hölgy, mikorra már a konyhába nyűzsgött.
- Igen! Persze. - vágtam rá, hogy némi szabad percet adjak a bejárónőmnek.
- Ohhh...ez a Sherlock! - a bosszankodó hangvételel egyetembe, a rendkivűl nagy rendetlenség csakúgy árulkodott a jelenlegi helyezetről. Mrs. Hudson elégedetlenül próbálkozott valami alkalmas helyet felszabadítani nekem az evéshez, holott ténylegesen nem kívántam az ételt. De mint már tapasztaltam a szűlöktől, ez már csak a megszokás kérdése.
- Hát igen. Meggyűlik vele az ember baja! - fejezette ki a mellettem feltűnt John, Mrs Hudsonnak segétkezve.
- Foglaljon helyet valahol! - erőltetten mutatott az egyik fotelra, mire én csak megráztam a fejem.
- Most köszönöm, nem. - bátortalanul ejtettem ki, mialatt erőt vettem szavakba önteni a kérdésemet.
- És az a Sherlock, akiről beszélt?
- Óó...ne várja túlságosan! Valószinűleg, csak este tér majd be a házba. - felelte Watson mérgelődve.
- Akkor én... - tekintettem végig továbbra is értelmetlenül analizáltan a felfordulást, kipakolásom mellett döntve.
- Megyek és kipakolom a csomagjaimat.
- Segíthetek esetleg?
- Köszönöm John, de ezt talán sikerülni fog egyedül megcsinálnom. - torpantam meg a lépcső fokozat közepén, aztán egyre tempósabban fel-fel igyekeztem. Második alkalommal tértem be a szobámba, de csakúgy mint először, ugyanúgy bizonytalannak és idegennek éreztem a környezetet. Feszengeni nem feszengtem, csak egyszerűen hozzá kell szoktanom magamat a gondolathoz, hogy itt fogok aludni, felkelni, és nap javarészét eltölteni. De a nap nem elég hosszú ahhoz, hogy lusta módon végig tétlenkedjem. A csomagjaim pedig nem fognak maguktól rendre kézbesülni. Tehát, neki láttam a saját dolgaimmal kitölteni a szobámat. Beletelt talán 10-20 percbe is, amíg teljesmértékben kifosztottam a böröndjeim tartalmát. A végeredményért megérte.
- John!! John! - egy ismeretlen hang törte meg nyugott perceimet, de cseppet sem hatott annyira félelmet keltőnek. Az útóbbi bemutatkozásom Watsonnal elég elviselhetőre sikeredett, de a másik lakótársammal szemben, valahogy elbátortalanodtam. Így csakis az ajtómnál volt erőm belehallgatni az első hallásra közhelyes monológba.
- John!! Rájöttem!! Tudom az inditékot...a szobalány vallomása csak... - aztán egy leheletnyi csend állt be.
- ...kifogás. Mondja lemaradtam valamiről?
- Igen, nagyon jó megállapítás, Sherlock. - társult be a csevejbe a doktor is.
- Ugyanis beköltöztek a felső emeletre!
- Beköltöztek?! - az ismétlés sokkal inkább azt hangsúlyozta, hogy az illető nem örül az öröm hírnek.
- Mrs. Hudson!! - majd elordította magát.
- Miért kiabál?
- Mrs. Hudson, tudomásom szerint két bérlő épp elég a közös rezsi fenntartásához! Akkor mégis miért van itt egy harmadik akadály tényező?!
- Harmadik? - botránykozott hangsúllyal vonta kérdőre, John.
- Nem lényeges! Tudni akarom ki az! - egy percre azt gondoltam, csak egy ártatlan és felesleges légy vagyok a levésében, annyira áradott belőle a vehemens ellenszenv irántam. Őszintén bevallom, nem is szeretném megtapasztalni a haragját szemtől-szemben.
- Nem! Nem kell elmondania! Feltételezem, hogy még nem töltötte be a harmincat. Az erős, kihívó parfümje ordítja, hogy kelletős, amit gondolom a zárt felsővel és kevés sminkkel próbálja kompenzálni. Alacsony, de vékony. Két börönd kellett ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődést milyen anyagias, de mégis milyen felelőtlenül naív egyes helyzetekbe.
- Sherlock!
- A külleme inkább egy olcsó örömlányhoz hasonlít, mint egy szolíd kislányéhoz. Míg a személyisége túl éretlen és sivár, hogy lenyügözzön.
- SHERLOCK!!!
- Mi az?! - s akkor tudatosult bennem, ez az alak a személyes leírásban egyetlen jószándékát sem tükrözte. A szavai túlságosan mélyek és sértett kedvet erőltettek rám. Nem bírtam, figyelem nélkül rábóllintani és ott hagyni az elhangzottak alapján. Csak álltam, a lépcső tetején, mialatt ő is rám szegezte a tekintetét. De ahhoz nem volt elég türelmem, hogy mindezt fapofával reagáljam le. A választásom a menekülésre esett, így a szobámba futottam, végig sértetten, és becstelenül megalázva.




Lotte •• I live in London (part 2)
2013. 05. 21.

Talán túlságosan könnyelmű volt a döntésem, hogy ilyen elhamarkodottan belerohantam Dr. Watson ajánlatba. Csaképp, nem volt okom egy pillanatra is azt feltételezni, hogy pont egy orvos, és egyben katona fog brutálisan az életemre törni ebéd közben. Logikus nem? Egyedül csak azt vontam kétségbe, hogy az alkalmas étkezéshez egyetlen kávéházra terjedt ki az érdeklődése. Rendben...miért is ne? Hiszen jó modorromról ismerve, nem kötekedhetek az illetővel, aki maga álja az én részemet is, pénzileg. Tehát betértem. Valahol, az oldalán bekisérten, felröppent bennem az érzés, hogy ennél biztonságosabb társaságot aligha tudhatok magam mellett. Mivel egy katonáról és egy orvosról beszélünk emberek!
- Megtenné, hogy foglal egy alkalmast helyet, míg én rendelek? - a pénztárcája kutatásában öszpontosult Watson, kegyesen utasított. Én pedig, egy bólintással lerendezve, kifürkésztem egy érintetlen, ablakhoz közeli üllőhelyet. Majd leüllve lefejtettem magamról a felesleges ruhadarbokat. A táskámat ellenben, és a benne tartott, életem fenntartásának elengedhetetlen telefonommal együtt erőssen az ölembe szorítottam. Aztán, sietve megjelent John is. Mire leüllt és sikerült ismét rám fokúszálnia, váratlanul megfagytak a torkában a szavak.
- Hmm? - ráztam egyet a fejemen, végül még egyet, hogy elárulja némaságának okát.
- Öö...nem! Semmi! Semmi. - a lesütött szemek az asztal irányába fordultak, amíg én még mindig olyan értetlen arckifejezzéssel illettem, mint az előbbiekben.
- Mondja, ugye nem ide-valósi? - témát törten faggatta a személyem, és a markáns kék szemei újból az enyéimbe tekintettek.
- Nem. Tényleg nem. Ázsia származású vagyok, de ez azt hiszem elég nyilvánvalóan is látszik rajtam.
- Valóban...kétségkivűl. - John mintha egy prózai művet elemezett volna, olyan hangsúllyal lejtette a szavakat, meg-meg akadva. Segítségül, megjelent a pincér, aki felszolgálta a rendelést mindeközben.
- Tudhattam volna. - néztem meredten, ugyanakkor viccesen megmosolyogva a cseszébe öntött teámat.
- Hogy mondja? - vont kérdőre meglepetten John, miközben arisztokrata modón belekortyolt a sajátjába.
- Hozzá kell szoknom, hogy ha Londonban fogok élni, sok ilyen alkalmon kell majd részt vennem. - vigyorodtam el halványan, mire én is belekostoltam. Hamár London jellegzetes hagyományáról beszélünk, nem szerénység bejelenteni, ez a tea remek és párát rítkitó a világban.
- Ott vannak még a türemetlen taxi sőförök. A hangos vonat zökkenések, és hajnali erős fények....tudja, hogy van ez. - újabb korty zudúlt le Watson torkán, édesen felvilágosítva engem beszéde közepette. Miért ennyire hű megtestesítője a patyolat-tiszta becsületnek? Annyira megragadó a személye, főként belsőleg, hogy szinte repesek az örömtől, hogy vele tölthetek pár röpke percet, ismerkedés téren.
- Bele tud avatni a részletekbe? - kérdeztem eltérő hangsúlyt lejtve.
- Mivel kapcsolatban?
- Nos... - de mikorra a pillanat megkövetelte volna a választ, Watson megilletődötten a szavamba vágott.
- Most jönne az, hogy a családi állapotomról kérdezzen? - a hirtelen jött kérdés meghökkentett egy percre, mert szívem szerint még hanyagoltam volna ezt a kínos kérdését a későbbiekben. Ahhoz viszont túl jó szivű voltam, hogy nemmel reagáljak neki.
- Igen... - habár a feleletem eléggé nyögve-nyelősre sikeredett, mégis, Watsont nem tántorította el attól, hogy belekezdjen a beszédébe.
- Egyedüálló vagyok, ha erre volt kíváncsi. Persze nem voltam mindig az...voltak kapcsolataim, régen, még a katonáskodásom előtt.
- És most agglegényként berélt szobát Mrs. Hudsonnél?
- Igen!....Így is mondhatjuk. Sherlock is a magamódján, egy elveszett sztipró. - bár az irónia nem tökéletesen tükrözte számomra a kijelentését, arra viszont elég volt, hogy azonnal felkeltse az érdeklődésem.
- Sherlock?
- Tessék? - zökkent ki egy időre a gondolatmenetében.
- Ó-ó! Szóval még nem említettem önnek?
- Igen...valóban nem. - erősitettem meg a következtetését.
- Sherlock Holmes? Hát...ő az egyik lakótársam...együtt élünk. Mármint nem úgy!
- Ne aggódjon, ilyen tekintetben mérhetetlenül toleráns tudok lenni. - mosolyodtam el, kissé provkálva az előttem üllő John-t. Ő természetesen, acél idegzettel csak egy felszökött szemöldököt vetett nekem. Miután folytatta.
- Tudnia kell...ő egy igazán elviselhetetlen alak, akit valaha megismertem.
- Szóval öreg, nyugdíjas?
- Nem! Dehogy is!! Ezt honnan...? Mindegy. Továbbá azt is muszájnak érzem megosztani, hogy sok érzelmetlen hobortjai vannak. Így mikor már hivatalosan is beköltözik, ne számítson tőle szívélyes üdvözlésre, és meleg tea mellett való kellemes beszélgetésekre. - a leírása, fokozott elhidegülést és szimpátiát keltett bennem. Valóban ilyen lenne, szerinte?
- Pedig, bevallom, egyedül Sherlock a legalkalmatlanabb téma egy ilyen jó csevegésben. - korai humornak szánt dialogúsa, csak egy ideiglenes mosolyt varázsolt az arcom. Mivel John telefonja ütés-szerűen ellopta a hangulat okozta érzéseket.
- Azt hiszem...ezt fel kell vennem. Bocsásson meg!
- Nem-nem! Semmi gond. - hadonászva kezeimmel intéztem le a megértésemet. John magamra hagyott, de nem fájó ez nekem. Amíg távol volt, addig valami időt eltöltő ösztönös reakcióként, kaptam elő a telefonmat. Na nem is korlát böngészés tekintetében. Meglepődnének az emberek, mi másra is képes egy telefon készülék az internet használaton kivűl. Példáúl tökéletesen szolgál tükörnek, ha nem akarunk mások szemében, igényes gráciának tűnni. Úgy hittem, az alkalomhoz túl erőltett füstös-fekete sminkem tehette, hogy John ilyen szószedetve reagál nekem. Más hibát nem látok, ami túlzottan elraganá a tekintetet.
- Shelock! SHERLOCK! Ha nem tudná elfoglalt vagyok! Tehát oldja meg most ezt nélkülem, ha lenne szíves!! - az ordított idegesség szinte behálozta az egész helyiséget, néma csöndet keltve. Majd pár másodperc után, mialatt minden nyűzgő-mozgó mozgás újra beindult, üllt le társaságomba felhevűlten John.
- Talán valami baj van?
- Mi?...nem...nem, nem, nem! Dehogy.
- Túl sokszor mondta, hogy nem. Ez már alátámassza a bajt. - próbáltam humoromnál mosolyra deríteni John-t, ami vélhetőleg sikerült is.
- Ne haragudjon, de még nem volt alkalmam megkérdezni, hogy hány éves pontosan.
- És azt hiszem, erre a választ már csak holnap tudja meg. - adtam tudtárra, határozattan felállva és egy semmit mondó kacsintással megtoldva kijelentésem.
- Most el megy? A barátja ilyen türelmetlen lenne? - lapanggó ravaszság bújt meg a kérdésében, ami most rámenősen az én családiállopotomra célzott.
- Ha lenne barátom, szerinte most magával teázgattam volna?
- Hh..nem, nem hiszem.
- Ne értse félre, nagyon is élveztem ezt a kis csevejt, de tényleg. - majd ő is példának okáért, a pénzt letétbe helyezve, felállt mellettem.
- Ahogy én is. Akkor holnap várjuk a csomagokkal. További szép napot, Amelia!- a nap utolsó gesztusaként rántottunk még egy szívélyes kézfogást, miután a bejáraton kisétalva, útjaink az ellenkező irányba tértek.




Lotte •• I live in London
2013. 05. 20.

Régebben, még álmaiban sem fordult meg, hogy sikerül ép pénztárcával, és lélekkel kijutnom, amit csak úgy hívnak: "a piros és fekete jelképek királyi szigete." A becslések nem tévednek, hiszen nagyon is Londonról beszélek. Habár az első benyomást nem is város, hanem maga a környezet tette. Sok tévhit szerint, a londoni időjárás nem az emberek hangulatához igazodik, azaz csak folyton esik. De ezt meg kell hogy cáfoljam! Hiszen teljes személyemmel állítható, már hétfő óta nem történt ehhez hasonló amit megemlíthetnék. Mintha az ég is örülne ennek a napnak. Hiszen ma fogok beköltözni. Előjáróban, már ideérkezésem pillanatában fürkésztem - 1 hónapon keresztűl - egy lakást, amit úgy gondoltam közösen megosztok, egy vagy talán kettő személlyel a közös rezsi-fényében. Már maga az utazás a keleti kontenensről kimerítette az anyagi szükségleteimet, tehát igen rávagyok szorulva a segítségre, akármennyire is leplezem ilyen bámulatosan. Aztán, hosszú, tétlen napokat követve, jött egy telefon, egy bizonyos Mrs. Hudson nevezetű idősödő nőtöl. Alapjáraton, már maga a hirdetésemből leszűrte mi lenne számomra az ideális lakhely, így azonnal kagylót ragadva kérlelt, hogy holnap reggelre menjek el "terepszemlélre". És az a nap, ma van. Ami bizonyos, hogy a Baker Street 221/B ajtaja előtt állok mostanra, annál ahol a nő a megbeszélt találkát egyeztette velem. De miért ilyen nehéz megtennem az első lépést? Csak egy csengetésen múlik mindez. Nem akarok túlzásba ejteni semmit, de valahogy, megmagyarázatlan modón tétlenkedtem. Ez lenne az izgalom első jele? Talán a bent látottak kiábrándítóak vagy lehangolóak? Egy öreg nő a tulajdonosa ennek a háznak, így aggodóan feltételezhetem ezeket. Ha viszont nem bizonyosodok meg erről a saját szemmel, lehet, később rossz álomként fog kísérteni, hogy nem volt elég merszem megtenni. Megtört a jég, becsöngetek. Alig pár másodperc telik el, mikor megjelenik a korai reggeli fényben Mrs. Hudson. Könnyű volt, mivel a bemutatkozással kezdte.
- Mrs. Hudson vagyok! Te lennél az kedvesem, aki szobát keres a belvárosban?
- Igen én lennék. Jóreggelt! - az első társalgásunk rögvest rokonszenvet váltott ki belőlem. A hajdani nagymamámra emlékeztet, aki ugyanazt a borsmentát használta a kezén, mint a most ismert öreg hölgy.
- Amelia Mezzon vagyok. - reagálásul követtem az illemet, miután kezet fogtam vele.
- Hát akkor kerüljön beljebb! - az invitálás sokkal jobban sikeredett mint hittem. Azt hinné az ember egy öreg nő láttán, hogy mindent amint a házban talál, az mind antik és emléket örző gyűjtemények sora. Hadd lankaszam le a kritikusok arcáról, ezt az értelmetlen előítéletes vigyort! Mert akár mennyire is idősödő a tulaj, a ház annál inkább szebb. Hogy részletesebb kifejezzem, olyan volt, mint a néhai otthonomba jártam volna. A kellemes, szolíd szinek és a finom, de nem bodító illatok megragadták az érzékeimet.
- Be kell hogy valljam, a lépcső már korosodó, így néha-néha berecseg. A fürdőszobában pedig egy enyhe penész folt látszik. De Istenemre mondom, az a suhanc csapszerelő volt korábban, aki elárasztotta a padlót vizzel. - tagglata tartalmasan Mrs. Hudson a háznak szépség hibáit, míg én csak egy erőteljes fejrázzással illetem.
- Ne aggodjon, ez aligha tántorít el attól, hogy holnap délben beköltözzek.
- Valóban? Hhh...akkor holnap már beköltözik? - a váratlan meglepettsége mosolyra fakasztott. Gondolom azt feltételezte, sokkal több szemügyrevétel szükséges ahhoz, hogy eldöntsem mi tévő legyek. De nekem, ez is már kellően elérte a jóbenyomásomat. Szemei csillogtak az öröm hallatán, amiből egy közvetlen öleléssel részesültem én is. Hát lehetne ennél szerethetőbb egy tulajdonos?
- Akkor jöjjön, megmutatom a szobáját. - a nap áhitozott és mindent eldöntő pillanata lapult meg a kijelentésében. Mérhetetlenül kíváncsi voltam, hogy vajon, milyen környezet fogad, ahol a nap 24 órájából a legtöbbet fogom tölteni.
- A volt férjem szobája volt. De távozása után kissé átalkítattam. - tette hozzá, miközben porázra fogatva követtem a lépcsőn fel-fele menet. Persze, nem tagadom, egy halvány kétség merült fel bennem. Hiszen az imént jelezte, a volt férje szobája volt. Akkor gyakorlatilag számíthatok, egyhangú falszinre, érzéketlen ágynemű huzatra, hullát testesítő szagokra, mindenre ami egy boldogtalan férjre emlékeztet. S aggodalmam egyre nagyobbra szökött, mikor egy folyosó sorra léptem, Mrs. Hudson pedig a kulcsait kotorta a zsebeiben.
- Ez lesz az! - a megfelelő kulcs keresésében párhuzamba köszörültem le a gombocot a torkomon. Miután kinyilt az ajtón. Belépve pedig igen csalódottan reagáltam. Kellemesen csalódva.
- Tökéletes! - tértem bejebb az alig 20 négyzet méteres szobácskába. Pontosan tükrözte a jellememnek megfelelő tulajdonságokat. Két személyes, levendúla színű ágynemű huzatos ágy. Hatalmas fényt beeresztő, kinyitható ablakok, erkéllyel. Fakeretes tükör...szinte végtelenséig sorolhatnám.
- Szegény Brucenak nem volt izlése a lakberendezéshez, Isten nyugosztalja.
- Úgy érti?
- Igen, én rendeztem be. - habár a válasz nem pont a megadott kérdésre jött, mint a férje korai halálának gyanúja kapcsán, de nem akartam önszántamból kínos helyzetekbe keveredni.
- Óó...a csirke! - az eszmélt illatokból leszűrve érhető volt az aggodolom Mrs. Hudson arcán, így hát azonnal lesietett.
- Mindjárt visszajövök kedvesem....óó, Istenem! - a háttérbe kiálltott szavak még jobban felelevenítették bennem a nagymamám emlékeit. Az egyedül töltött értékes percek nem vesztek kárba. Arra a pár pillanatra volt szerencsém még jobban beleképzelnem magam a helyzetbe, hogy itt élek majd. Bunkó modón, röstellem is, de a hév közepette még az ágyra is ledőltem, irónikusan a plafont sértegetve.
- Óó...nézzék emberek! Egy enyhe barna folt a plafon kellős-közepén! Vajon sikerülni fog kihevernem ezt a mély tragédiát, ami az idegiek legrosszabb tetje ezen a helyen? - megjátszott költészetemben megmosolyogtam nevetségesen magamat. Csak utána észleltem, a hang a fejemben, nem káprázat volt. Valaki felszólalt, párhuzamba velem.
- Mrs. Hudson?! - úgy itéltem, csak a földszintről jöhetett ez erős és férfias megszólítás. Muszájnak éreztem megrögzött pillanatomban utána járni ennek. Mindössze csak a lépcsőhöz értem el, mikor ismét felszólalt a vadidegen.
- Mrs. Hudson!
- Óóó...kedves! Hallottam én elsőre is.
- Hol van Sherlock?
- Egy pillanatra azt hittem, együtt mentek el.
- Ha együtt mentünk volna, akkor most nem lennék itt, és nem kérdezném hogy hol van! - a beszélgetésből kivehető volt, a férfi dühje, holott még az arcát se láttam személyesen. Talán túl ostoba cselekedett volna belekontárkonom egy ilyen ideges konferenciába.
- Akkor bizonyára a rendőrségen van.
- Igen? Úgy volt, hogy vesz tejet!! - majd egy nagy csattanás. Mihez hasonlíthatnám? Talán egy erős pálca, amit a földbe vágnak. Olyasmi.
- Nyugodjon meg kedves, bizonyára hamarosan itt lesz. Higgye el én is elmentem volna, csakhogy ma klienset kellett fogadnom.
- Újabb kliens? Újabb bűncselekmény kapcsán? - bűncselekmény? Tényleg ezt mondta volna?
- Óó, dehogy! Beköltöznek a felső emeletre. Épp az imént egyezett bele.
- Ki? Ki egyezett bele?
- Én! - jelentem meg a lépcső legfelső fokán, lefele haladva.
- Gondolom még nem találkoztunk. Amelia Mezzon. - nyújtottam felé a kezem udvariasan.
- Nem, tényleg nem! - a kézfogás hagyománya megtörtént, bár a neve még mindig ismeretlen volt számomra. Eleinte csak elnézett, majd mosolyt nyugtázott a kellemetlenségben.
- Jah, igen-igen! Dr. John Watson.
- Doktor? - lepődtem meg jelentékteljesen.
- És volt katona egyben. Örültem a találkozásnak. - a formaiságok lazajlása után, némi tisztelet szorult belém, mert egy katona orvos illető iránt ez valahol evidens. Gondolom a sebét is a lábán a háborúban szerezte, ezért a bot. Az egyenes, mégis jó vágánsú külleme, pedig azonnal leszükíti a kört, hogy igenis, egy háborús hőssel állok szemben.
- Hallom bekötölzött.
- Oh, még a java hátra van. Holnap hozom a csomagaimat.
- Na és Sherlock tud róla? - nyilvánvalóan ez kérdés Mrs. Hudson számára volt értelmes. Igazából azt sem tudtam az illető férfi avagy sem.
- Nem hiszem, hogy egy átlagos ember beköltözése feldühíteni a mi Sherlockunkat.
- Ki tudja? - lehetséges, hogy akiről ennyire ismerten beszélnek, rossz ember?
- Mondja nem éhes?
- Öö...nem, épp a imént reggeliztem idefele jövet.
- De az reggel volt. Most már dél van. - igen, az a fennköltött angol szokás délben. Nagy bátorságra vallana most ezt a kérést elutasítanom, de azzal magamat járatnám le, meg persze, az ő önbecsülésébe is alaposa belegázolnák, jócskán.
- Szívesen meghívom...persze ha ön is akarja. - kiszámítható volt az ajánlata. Amire csak egyet mondhattam.
- Miért ne?




Lotte *** When I met mr. Sherlock
2013. 05. 19.

Mikor beléptem, kisérteties csönd fojtogatta a torkomat. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha a saját temetésemen jelennék meg. Pedig a valóságban, csak egy bűnügyi vallomásnak voltam része. Talán a meglepettség egyik oka, hogy ennyire hallgatag a társaság...de ötletem sincs miért! Talán Lestrage felügyelő elfelejtette tájékozatatni az urakat egy s másról velem kapcsolatban.
- De hiszen ő még gyerek! - lehet kissé erősen fogalmazott a néma csendet megtörve, Dr. Watson. Mégsem botránykoztatott meg a dolog. A felügyelő viszont intésével azonnal leüllni kényszerített, mihelyest szembesültem, hogy maga Sherlock Holmes üll velem szembe.
- Mik az alapinfók? - szegezte oda a kérdését a felügyelőnek, hideg tekintetét rajtam tartva, mintha csak bármelyik pillanatban elkövetnék valami megbocsáthatatlant.
- Amelia Mezzon. Most töltötte be nem olyan rég a 18. évét. Tanuló a helyi gimnáziumban, és az egyetlen lehetséges szemtanúnk a hídon történt bűncselekmény kapcsán. - hadarta el monoton modón az papírjaiba mélyedve, miközben én veszengve helyezkedtem a székemben.
- Akkor kezdjen bele! - utasított a nagy hírnévről iletett magány nyomozó, aki ha jól tudom, mindössze csak tanácsaival látja el a rendőrséget, ha azok zsákutcába kerülnek. De, mire megszólaltam volna, hirtelen felszólaltak mellettem, így, hogy elmondjam a betanult szövegem, a lehető legkisebb esélyre csökkent.
- Gondolom, nem vagy tisztába kik vagyunk... - hagytam, hogy mindez úgy történjen ahogy kell. Így magamat hülyének tüntetve, ártatlan fejrázással jelezetem a doktornak, aki az előbbiekben kijelentette.
- Én Dr. Watson vagyok. Ő pedig, Sherlock Holmes.
- Hagyjuk a formaiságokat, John!! Pontosan tudja, hogy mivel ál szemben! - mély szúrásként éltem meg, ahogyan a megjátszott álarcom alatt Sherlock betalál a borotva éles pengéjével. Viszont, ennek még koránt sem volt vége!
- Valami ösztönzésre vágy, nem de? Hát legyen! - hajolt előrébb a székében, újból merev tekintetét belevésve az enyémbe. A gesztusra passzívan kezdtem hátrálni, lesütött szemekkel, míg egyre jobban és jobban elragadott a kiszolgáltatottság, miközben csakúgy öntötte a szavait nekem.
- Túl merev és zákozott ahhoz, hogy bákivel is nyíltan beszélgessen. A megbecsült barátjai számából, a legtöbb sokkal több érzéssel végződött, az ők néző pontjából. Pusztán mert úgy viselkedett és olyan küllemmel mutatkozott amivel beindította a barátai fantáziát! Csalódott, és egyke. Nincs senki akinek kiöntse a beteg, kis lelki-szennyesét! Egytelen gondviselője a nagymamája. De szinte ordít belűlről, hogy kell valaki, aki kiszabadítja a szokványos és slampos mindennapjaiból! Egy férfi, aki sokkal idősebb magánál!...kihagytam volna valamit? - az erőteljes leleplező monológ, már kellően rémületbe keregett. Ahogyan az is, hogy hajszál pontossággal kigondolta a jellememet, holott egy apró mozzanattal sem segítkeztem ebben. Bámulatos, ugyanakkor félelmet kelt bennem. Ajkaim elernyedtek, puppillám pedig hatalmasra tágultak, miközben önelégülten mosolyt rántott előttem.
- És most mondja el, hogy miből jött rá, Sherlock! - valószinűleg, épp oly kíváncsiság hajtotta Lestrage felügyelőt mint engem, ezt a kérdést feltéve. Végülis, valahol örültem, hogy nem az én végig lapolgatott személyem kérdezte meg tőle.
- Óó...istenkém! A begombolt felső, árulkodik, hogy nem hivalkodik az alatta lévő adottságaival...vagyis abszolút merev. A természetes mégis alig látható smink pedig, nem a feltűnést szolgálja, vagyis igen zárkozott. A baráti kapcsolatát, a hajából és a pillantásából vettem le. Egy átlagos nő heti rendszerességel ápolja a haját, míg ő naponta frissiti. És mint köztudott, a férfiak számára az első benyomást, nem is a szem, hanem a haj teszi! A pillantásából látszik, félve tekint egyenesen egy férfi szemébe, mert félő, hogy túlságosan belemélyed. Nem kérked, mégis jajveszélkelten kiállt belűlről. Naná, hogy nagymamája neveli! A rajta maradt lisztlenyomat az arcán, egy közeli rokonra illik. Egy barát nem tesz ilyen nyílvánvaló üdvözlést!! Egyedül az idősebb férfiakról való érdeklődését nem tudom száz százalékosan megerőseteni, csak egyszerűen ezt sugalja a hetedik érzékem!
- Sherlock!
- Mi van?! - akáhogy is, de egy valamire sikerült rávennie. Dacára, hogy ideérkezésem alatt acél idegzettel türtem volna minden ellenem irányuló mondatott. De ez...mindenen túltett! A könnyeim záporszerűen eleredtek, megalázva ebben az ismertelen légtérben. Nem gondoltam, semmi egyébre, csak arra, mennyire átlátszó vagyok mások szemében. Felakartam állni, és látvanyosan végig sértve továbbállni, de az Sherlock feltételezésit még inkább alá-támasztotta volna.
- Elismerem...tényleg jó a munkájában! - ejtettem ki az első szavakat, megeresztve hangsúlyomat, szaggatottan a zokogásban.
- De...akkor sem bánhat, ilyen becstelenül lenézve senkivel, ismétlem senkivel, aki vadidegen számára! - s akkor jött a tett-vágy, hogy én lépjek. Kiviharzottam a szobából, majd föl szaladtam az emeletre, ahol magamra csaptam az ajtót, miközben fájdalamasan neki dőltem.




Lotte What? ☜(゚ヮ゚☜)
2013. 05. 12.

Letudtuk minden kegyenc zűrös időpontot! Nem akarok sokáig untatni bárkit is... (✿◠‿◠)

2013.05.12. (⌒∩⌒)Ye' It's me + XXL Gyros-tál! :) Tudom! Alaposan lemaradtam a fejlemény-osztással. S nem is kicsi az élmény mint az gondolnánk... Kezdhetnék elsőként a Három napos kirándulásommal! Kis millió idősíkban lenne elég időm írásba foglalni mi hogyan történt. Így csak a legnagyobb haszont élvező cselekményeket tudatom veletek: Volt az első nap, jah. A szállás príma. A lakótársak se rosszak. :P Aztán jött a pláza. Majd egy kajás incidens, ahol ugyanis az én XXL Gyros adagomat nem tűrte meg egy fiatal kiszolgáló fiú!! xD Nézett is rendesen miután betoltam, már csak büszkeségből is! Egy elismerő pacsit is kaptam tőle, mire egy életre belevésődött az emlékezetébe: a kiscsaj aki sokat evett! - monológgal. Oké...ezután jött a botrányos fotókészítés egy öreg pár, és pár olasz nemzetiségű suhanc között. Az öreg pár még elment, amellett, hogy az öreg nagyon pajzánul figyelt minket a kamera mögött, mire jött egy kijelentés tőle: Érdekes, hogy ha ilyen fiatal lányokat fényképezek, akkor nem remeg a kezem! - a vén kecske. -.- Az olaszok már kicsit finoman is nagy falatok voltak, mivel az én angol tudásom hiányában is, csakis olaszul voltak képesek kommunikálni. De nagy nehezen sikerült a közös pikcsőr! (^_−)/☆ A vége felé belefért még egy 3D Jurassic park, ahol igazán gyomromba vájó élethűséggel vicsorított rám a velociraptor!! xDD Este jött némi telefon-betyárkodás, alá személyem által! :DD Ugye cica fiú?! 8) Ezt követte két pizza, csomó múzeum, egy oltári-drámai veszekedés, zéro alkoholos Borsodi + plussz egy véresre dörzsölt szúnyog a falon. Tömören ennyi. ^^


(///▽///) A középső hasábom, most az operáról tesz említést. Meg az ott töltött napokról. :) Hunyadi László?? Rémlik? Opera? Meg van? És mondhatom, nem unalmas ha az ember nem a lábujj körmével van el foglalva! Sőt, úgy éreztem magam mint az Anastázia című rajzfilmben! :D Nagyon jó volt szerintem az előadás. Érdemes lenne kipróbálni...Az ottalvás jöhetett már csak szóba, mivel késői járatok nem igen indultak "tanyára". -.-' Így Budapesten maradtam. De a pláne csak most jött közkívánatra!!! Mivel csak ma értesültem, hogy Tom Hiddleston Magyarországon van, még hozzá Pesten tartózkodik a hétvégéig!! ლ(́◉◞౪◟◉‵ლ) Képzelhetted milyen energia bomba voltam?! Össze-vissza jártam utána fél Pestet, de még így is halvány reményként értesültem, hogy valóban itt volt, csak már elment! :(( De!! Állítólag, hogy mentsem mi menthető, itt lesz egy forgatása!!! :DD Szval...lesz bőven időm még összefutni vele, egy kép erejéig! ^^


(。◕‿◕。) Utolsóként, bejegyezném, hogy ismét visszatért a régen kigyógyított függőségem Sherlock iránt. NEM TOD MI AZ A SHERLOCK??!! Akkor ásd el magad öcsi sajt!!! Vagy legyél normális észlényként gondolkozó teremtmény és keress rá GOOGLE-n!!! -.-' Ebben a sorozatban megismerjük a földön létezett legnagyobb koponyát és tökéletes férfit egyszemélyben! ;) Garantáltan meg fogja a szemünket és a figyelmünket! Most hogy 1 éven át halasztottam, csapzottan epedek hogy újra megnézzem elejétől-végéig! ゞ(ノ ・д・)ノ~~♥゜・. Benedicht irtó jó pasi, ahogy Tom is! ^^ Angol pasikból nincs hiány GENTLEMAN téren! :) KEEP CALM AND LOVE ENGLISH GUYS! Ennyi volt mára a bejelenteni valóm...ha tudok jövök számos pletykasággal, élménnyel, vagy anélkül. Figyelmeteket szegezzétek a blogom elektronikus megjelenésére! ;)) Danke.
útóirat: Cica-fiú XD




Lotte °×° Last, Now, Soon...
2013. 05. 01.

Sok történés, de kevés erőfeszítés egy bejegyzés erejéig!ヾ(*()*)

2013.05.01. (⌒∩⌒) Frissen jelentkezik Lotte-chan, ezen a gyönyörű májusi napsütésben(´;ω;`) Sok mindent átéltem az elmúlt napokba, bár az ösztökélést, hogy szövegbe foglaljam, csak most sikerült. Kezdem először a rosszal: ugyanis, mély fájdalomként ért, hogy meghalt a 2 éves macskám. És mindez (a halál túsája) előttem zajlott le! Nem tudom szavakba önteni, mekkora fájdalmat és felelőtlenséget éreztem akkor. Gyakorlatilag én tehettem róla, hogy erős szenvedése közepette kimúlt előttem. Megmérgezték! Ezt így útolag belátom, ahogy azt is, hogy nem úgy viseltem gondját mint ahogy azt ő megérdemelte volna. Ez a tüske mindig is marni fogja majd a bűntudatomat!! De reménykedem, hogy ahol most ő van, az sokkal nyugotabb hely mint mikor nálam volt! R.I.P Lucifer! Hiányozni fogsz, és tud, szerettelek, akár milyen hanyagul is mutattam ki! Másik rossz élmény, hogy alaposan összekaptam a barátnőmmel, Stellával! Mindezt GD miatt! Kövezettek meg, ha most ezt mondom, de számomra annyira unszimpi a srác!!! Egyszerűen felfogni sem voltam képes, hogy egy röpke 2 hónap után már azt akarják, hogy egy pár legyenek! Hova ez a sietség, emberek? Hiszen, tapasztalatból állíthatom, ahhoz több idő kell, hogy megismerje az ember a másikat, hogy hosszútávú kapcsolatban gondolkozzanak! Nah de...ekkor jött a veszekedés tárgya! Mert bármennyire is mondogattam neki: "Ne menj bele egy ilyen kapcsolatban, felelőtlenül! Először ismerkedjetek össze, legyetek barátok." - szinte le se szarta az egészet!! De a legjobban az borított ki igazán, hogy holmi ribancokhoz hasonlóan, ő csak mutogatná magát vele (vagy fordítva). Egyszóval...hol beszélünk mi itt szerelemről?! De már ráhagytam...teljesen. Mert beláttam, hiába törödők mással, úgy sem fogja megérteni a jószándékomat.


(///▽///) Mindezek magaslatán, történtek jók is velem! Hál' Istennek. Az említett Boch-os napom egy másik bejegyzésben, lezajlott. És be kell, hogy valljam, kellemesen csalódtam! Mivel Német cég, nagyon céltudatos és pedáns egy hely, az már biztos. De nem akarlak titeket most ezzel unatatni.( ^ ^ )/■ A Rajzpályazat is már lezajlott. Igaz, nem értem el egy helyeztést sem, de a részvét a fontos. Sőt egy tapasztalattal is több van a zsebemben! ;) Akkor még....? Jah, hát igen. Így útolag is *megalázkodva* Boldog névnapot kívánok, Seungrinak! És röstellem, hogy nem tudtam személyesen elmondani ezt neked! :((( Úgy számolom, hogy az osztálykirándulás, majd az opera után, lesz annyi időm, hogy felfurikázzak hozzád! ;) Egyet se félj! Mindig te leszel az első az életembe, de az utolsó is! >.< xD Egyébként, jó a hajad! *-* ~ Kekekeke....


(* -_)oO○ Szval, mindjárt itt a három napos kirándulásom, a már sokszor emlegett Székesfehérváron! Nem garantálom, hogy onnan friss bejegyzésekkel jövök majd, de ha minden összejön, és a sors is úgy akarja, akkor viszem a Tabletem! :) Csak így útólag szembesültem egy ténnyel, (mialatt a rajzversenyen voltam) hogy minden kedves-drága osztálytársam le fog részekedni! σ(oдolll) Azzal vigasztalom magam, hogy hamár annyira kábult, hogy beesik a bokor mögé, akkor miért kéne féljek tőle? Hiszen egy légynek sem árhat ilyen fejjel! Másrészt, csak egy kulcs kell a szobaajtómhoz, és minden gond le van tudva! Fifikás, igaz?(-_^) Jah-jah, hogy a vége-felé el ne felejtsem! Pontosan 6 hónap múlva kijön a THOR 2!! *_____________* ~ Vííííí......!! *sikít* Már alig várom, te jó Odin! Hatalmas fan vagyok a film iránt is, de legfőképp Loki iránt! :$$$$$ Kell egy kis betekintés? Tessék: http://www.youtube.com/watch?v=SD1jgy6gS7I&feature=youtube_gdata_player Így hát ezzel a csodás előzetessel, fogom búzgón lefoglaltani a jegyet a premieren!! ^^
útóirat: BOOM SHAKALAKA!

theme ©